Mindenekelőtt fontos tudni, hogy mint más dolgokban, ebben sem vagyunk egyformák. Van, aki korábban érik, van, aki később, és olyan is van, aki soha nem válik le a szüleiről. A leválás folyamata tulajdonképpen születésünkkel kezdődik. Bár a fizikai egység, a terhesség megszűnésével... elkezdünk pszichésen is differenciálódni az anyánktól, ám a korai hónapok a szimbiózis jegyében zajlanak. Anya és gyermeke szinte egységet képeznek. A bontakozó én azután egyre inkább elkülönül az anyától, és - mi szülők is tapasztaljuk- hogy kb 2-3 éves kortól 5-6 éves korig a gyermek igyekszik megtapasztalni, kialakítani a szülők és saját személye közötti határokat. A kisiskoláskor - ami egy nyugodtabb korszak a gyermekkorban - elmúltával, beköszönt a végleges leválás, a kamaszkor kezdete. Ez napjainkban akár a 8-9. életévre is tehető, de ebben is nagyok az egyéni különbségek. A testi változások harangozzák be a pszichés fejlődés e szakaszát. A test egyre inkább hasonlóvá válik a felnőtt női vagy férfi testhez. A serdülőkor viharos lázadásai - akár csak a dackorszakban - az én kialakulását, a saját értékrend megteremtését szolgálják. Sok szülőt váratlanul érnek a serdülők heves indulatai, a kamaszkor viharai. Pedig, ha a szülő kellő higgadtsággal, érettséggel fogadja kamasz gyermeke útkeresését, kialakulhat a két ember közötti barátság, megértés. Minél nagyobb teret engedünk gyermekünknek - természetesen a szükséges határok kijelölése és betartása mellett -, annál inkább segítjük azt, hogy egészséges felnőtté váljon. A szülők félelme gyermekük lázadásától a kamaszt visszahúzódóvá, gátlásossá tehetik, aki nem tud kortársaival kapcsolatot teremteni. Azzal, hogy burokban tartjuk gyermekünket, nem segítjük a fejlődését. Persze az sem szerencsés, ha a serdülő korábban hagyja el a szülői fészket, mint kellene. Hiába a viharos kamaszkor, fontos tisztában lennünk szülőként azzal, hogy gyermekünk még sok mindenben támaszra, támogatásra, megértésre szorul. Ezért tegyük lehetővé, amikor úgy érezzük, hogy szüksége van rá, hogy támaszkodhasson a szülőre. Hogy mikor költözzön el gyermekünk otthonról? Pontosan nem lehet megmondani, hogy hány évesen válik éretté gyermekünk az elköltözésre. Van, aki csak 40 évesen lesz önálló, más már 16-18 évesen. A lényeg, hogy a leválás folyamatát segítsük, ne gátoljuk, de ne is erőszakoljuk. Ne egy heves vita lezárásaként költözzön el csemeténk, ne egy hirtelen döntést hozzon, hanem egy folyamat része legyen az, hogy önálló életet kezd. A kollégiumok, a szülői háztól távol folytatott tanulmányok a kamaszkorban általában segítik, katalizálják a leválást. De a fizikai távolság nem az egyetlen szempontja a függetlenedésnek. Hiába költözik el valaki otthonról, ha belül nem tudta kialakítani saját értékrendjét, függ szülei véleményétől, esetleg igényli, hogy mindig megmondják neki, mit tegyen, illetve ennek szöges ellentéteként ha örök lázadóként, minden tekintéllyel szembe szegül, a lelke mélyén gyermek maradt, aki szülei belső reprezentációjával harcol, vagy aláveti magát neki. Sok fiatal önállósodását nehezíti, hogy felnőtt fejjel is kénytelen egy fedél alatt élni szüleivel, azok anyagi támogatását kénytelen elfogadni. Ez nagyon nehéz helyzetet teremthet, hiszen olyan akadályok nehezítik a leválást, amin egyik fél sem tud változtatni.