Nem ritka, hogy valaki, aki segítségre, támogatásra szorul, és ez az igénye kielégületlenül marad, megbetegszik. A figyelmetlen társas környezet, a sokasodó gondok, a munkahelyi stressz stb. nagy feladatot ró ránk. Az egyre nagyobb elvárások, melyekkel már a kisiskolás gyermekek is szembesülnek, megnehezítik az alkalmazkodást. Sem a társadalom, sem a család, sem az iskola nem tudja azt a biztonságot, elfogadást, támogatást nyújtani, amire egy gyermeknek, később pedig egy felnőttnek szüksége lenne. Nem csoda, hiszen a családtagok is rohannak, tele lehetnek feszültséggel, gonddal, nincs időnk és kapacitásunk egymásra figyelni. Ilyenkor az egyik lehetőség, hogy tudattalanul figyelmet, odafordulást ébresszünk, a betegségbe menekülés. Ahogy felfedezzük, hogy valami gond van a testünkkel, egyre többet kezdünk vele foglalkozni. Figyeljük a betegségünket, utána olvasunk a könyvekben, az interneten. Ha elmegyünk az orvoshoz, megvizsgál, odafigyel panaszainkra, meghallgatja problémáinkat , esetleg gyógyszert ír fel. A figyelmetlenséget újfajta figyelem, foglalkozás váltja föl. Esetleg további vizsgálatokra van szükség: ultrahang, röntgen, stb. családunk tagjai is kénytelenek lesznek gondoskodni rólunk. Esetleg elkísérnek egy-egy vizsgálatra, gyógyszerért mennek, otthon ápolnak, gondoznak bennünket. Nem csak a család, hanem később a tágabb környezet is elkezd velünk és a betegségünkkel foglalkozni. Odafigyelnek ránk, aggódnak értünk. Ez az, amire annyira vágytunk már egészségesen is, de nem kaptuk meg. A beteg gyermeket felmenthetik az iskolában, a felnőttet kiírják betegállományba, esetleg leszázalékolják stb. Ezek a betegség minden szenvedésével, fájdalmával, kellemetlenségével együtt járnak, és megerősíthetnek bennünket abban, hogy a testi betegségünkön keresztül jussunk elfogadáshoz, szeretethez. A pánikbeteg pácienseket sokszor valamelyik hozzátartozójuk kíséri, akárhová mennek. Így állandó védettséget, támogatást élveznek. Gyakran, ha a családnak is anyagi érdeke fűződik a betegséghez,- pl. a rokkantnyugdíj, amennyiben a beteget mentesíti a munkanélküliségtől-, további megerősítő tényező lehet. Persze nem lehet elfeledkezni arról, hogy a betegségek sok kellemetlenséggel, fájdalommal járnak, de úgy tűnik, sokunknak mégis "megéri". Ha az orvoslás nem csak a testi tünetekre figyelne föl, nem volna szükség arra, hogy a betegek szomatikus problémáikkal vonják magukra a figyelmet, talán kevesebben betegednénk meg, és kezdenék el hosszú, esetleg végzetes betegségük történetét.