Aki átélte már, hogy egy párkapcsolatnak vége van - akár ő hagyta el a párját, akár a társa mondta ki a végső szót - tudja, hogy legtöbbször időre van szükség a társ hiányának feldolgozásához, elfogadásához. Sokszor nem az a fél szakít, aki rosszabbul érezte magát a kapcsolatban. Nem ritka, hogy a másik fél már rég lezárta önmagában a társával való kapcsolatot, de valamiért nem tud ténylegesen kilépni a házasságból, párkapcsolatból. Elképzelhető, hogy olyan nevelést kapott, hogy egy kapcsolatban akkor is ki kell tartani minden áron, ha már szinte semmi sem működik, ha a társak ágytól, asztaltól már elváltak. Ha a másik fél végül kimondja azt, ami már kézzel fogható volt, vagyis, hogy a felek inkább egymás kárára vannak együtt, mint egymás örömére, akkor bizony nagyon nehéz is lehet a szakítás. Az az ember, akinek az értékrendjébe egy válás nem fér bele, nagyon nehezen fog megbirkózni azzal a helyzettel, amikor partnere kimondja: válni akar. De nem csak az értékrend az, ami nehézséget okozhat. Az elhagyott pár bizony óriási, fel nem dolgozható sérelemként, sértésként élheti meg személyének a visszautasítását. Főleg akkor, ha ő már korábban eltávolodott, csak mégis valamilyen oknál fogva kitartott a kapcsolat mellett. Ami segíthet, abban, hogy - főleg, ha vannak közös gyerekek is - az indulatok ellenére higgadtan tudjanak egymással megbeszélni dolgokat, az talán első sorban, az idő múlása. Az idő segíthet, hogy az elhagyott fél megértse a társát, hogy ez indulatai kevésbé legyenek szélsőségesek, hogy le tudjon válni a volt partneréről. Idő kell ahhoz is, hogy a volt társ emléke valóban emlékké váljon, hogy eldőljön, mi az, ami értékként megőrizhető egy kapcsolat emlékéből. Ehhez el kell búcsúztatni a partnert, a kapcsolatot, az álmokat, vágyakat, amiket reméltünk a kapcsolattól. Ha vannak gyerekek, akkor - legalább is egy időre - le kell mondani a klasszikus család képéről. Ez néha nagyon nehéz feladat. Megterhelő és nagyon szomorú tud lenni, amikor a gyermekét egyedül nevelő szülő a játszótéren látja a gyermekeivel együtt játszó szülőket, a teljes családokat. Ilyenkor nagyon nagy a veszteség érzése, fájó, hogy mindez veszni látszik. Persze segíthet, ha felidézzük, milyenek voltak a közösen eltöltött hétvégék, mennyi veszekedés, lemondás járt azzal, amikor még együtt voltak, illetve az is előfordulhat, hogy nem is igen voltak együtt, hogy bizony nem egyszer előfordult, hogy egyedül ment a játszótérre a gyerekekkel a szülő korábban is. A gyerekek hite persze ekkor még meglehetett abban, hogy apa és anya, ha most éppen nincsenek is mindketten itt, de összetartoznak, egy családot alkotnak. Ennek a hitnek az elvesztése is nagyon fájó lehet. Mit tehetünk, ha párunk kimondta: vége? Nincs mit tenni, kénytelenek vagyunk ezt elfogadni, bármennyire is nehéz. A harag, a csalódás, a becsapottság, kisemmizettség érzése ilyenkor nagyon erős lehet. Javaslom, ilyenkor gondoljuk végig, vajon tényleg a másik hiányzik, ez az ami fáj, vagy az az érzés, hogy önérzetünket megtépázták. Ha az utóbbiról van szó, akkor annyi a dolgunk, hogy megértsük, mi sem akartuk már ezt a kapcsolatot, mi sem tettünk érte igazán. Ha ezt megértjük, elfogadjuk, akkor talán könnyebb lesz az elválás. És persze fontos, hogy a következő kapcsolatainkat próbáljuk meg úgy alakítani, hogy ugyanabba a hibába, vagy annak az ellenkezőjébe ne essünk. Nagy az esélyünk rá egyébként - főleg, ha nem dolgozzuk át a kapcsolatot, - hogy a szakítás után nagyon is hasonló problematikájú emberrel fogunk párt alkotni. Ha ez így van, akkor nagyon fontos feltárni azt, miért is választunk egy fajta embert társunkul, vajon miért hat ránk ő úgy, hogy hiába a józanész hangja, nem figyelünk rá, és hamarosan megteremtjük ugyanazt a helyzetet valaki mással. Arra kell figyelnünk bensőnkben, lelkünkben, hogy “behelyettesíthetőnek” érezzük, éljük-e meg partnerünket... Ha úgy érezzük valaki más könnyedén pótolhatná az ő helyét, akkor meglehet, nem is tartozott igazán hozzánk. Mert az “igazi” társ mindig az, aki egyszeri, megismételhetetlen és behelyettesíthetetlen...