Ha a szorongással járó, nehezen viselhetõ, kellemetlen érzésekre, vagy éppen annak testi tüneteire gondolunk, akkor mindannyian biztosan tudjuk, hogy ezeket az érzéseket szeretnénk elkerülni. A szorongás szó hallatán azonban keveseknek jut eszébe, hogy életünkben milyen fontos pozitív szerepe van ennek az érzésnek. Persze, senki nem szereti, ha rossz gondolatai, félelmei vannak, de ne feledkezzünk meg, a szorongás fájdalomhoz hasonlítható funkciójáról. Ahogyan a fájdalom jelezhet olyan betegséget, amelyrõl korábban nem volt tudomásunk, úgy hívhatja fel a szorongás a figyelmünket arra, hogy valami nincs rendben az életünkben, tennünk kell valamit a változásért. Van, amikor valóban elég a szorongás megszûntetéséhez, ha egy ránk háruló feladaton - amit mondjuk szívesebben elkerültünk, halogattunk volna - elgondolkodunk, megpróbáljuk megkeresni a megoldást, és aktívan teszünk is azért, hogy az adott nehézséggel megküzdjünk. De van, amikor a szorongásos állapot nem szüntethetõ meg ilyen egyszerûen. Sokan jönnek úgy terápiába, hogy szorongásos zavarukat ( pánik, fóbia, generalizált szorongás, és egyéb, szorongással járó kórképek) különféle módszerekkel próbálták már csökkenteni, ám ezek a csak átmenetileg tudták a kívánt megkönnyebbülést meghozni a számukra. A szorongás adaptivitása ilyenkor abban állhat, hogy a szenvedésnyomás hatására a személy segítséget keres, mivel rájön arra, hogy önmaga a szorongás csökkentésére nem képes. Ez a segítség lehet a pszichoterápia. Freud óta tudjuk, hogy a terápia motorja a páciens szenvedése és az ebbõl származó gyógyulási vágya. A szorongás másik izgalmas momentuma - azon kívül, hogy averzív jellege miatt motiválja a személyt a változtatásra -, hogy a sikeres pszichoterápiás kezelésen részt vett páciensek szorongásszintje nem csökken, hanem növekedik! Ezek az emberek a pszichoterápiát követõen jobban képesek elviselni nagyobb szorongást is, teherbíróbbá válnak, én-erejük, önismeretük, személyiségük fejlõdik. Hogyan segíthet a pszichoterápia, azon belül is a hipnózis abban, hogy a szakemberhez forduló páciensek a fenti változásokat elérjék? A pszichoterápia sok szempontból szorongást enyhítõ, a biztonságosság élményét adó módszer. A terápiás üléseknek megvan a maguk rendje, rutinja. Így a páciens érezheti a keretek, a megszokott módon zajló történések adta biztonságot. A terápiás alkalmak elsõ része mindig beszélgetés, ami segíti, hogy a terapeuta és a páciens összehangolódjon, a terapeuta megismerje a páciens problémáját, jelenlegi élethelyzetét, személyiségét. Az elsõ alkalmak valamelyikén megtörténik azoknak a céloknak a kijelölése, amik elérése miatt a páciens szeretne a pszichoterápiás foglalkozásokon részt venni. Azzal a kapcsolattal, ami ilyenkor létrejön a terapeuta és a páciens között, az indulatáttétellel és viszont-indulatáttételi reakciókkal ( bár talán a terápiák legfontosabb eleme) most nem foglalkozom. A beszélgetést követi a hipnzózis. A KIP (Katathym Imaginatív Pszichoterápia) egy olyan hipnoterápiás módszer, mely során mélyen ellazult állapotban a pácienst megkéri a terapeuta egy egyszerû belsõ képzeleti kép, mondjuk egy virág, egy rét vagy bármi más elképzelésére. Közben arra bíztatja a pácienst, hogy hagyja, hogy a tudattalanja segítse a kép kialakulását, engedje, hogy a relaxált állapotra jellemzõ "lebegõ" érzések, képek szinte maguktól megjelenjenek, kibontakozzon az a belsõ érzékleti kép, ami magában hordozza a páciensre jellemzõ problematikát, az õt foglalkoztató aktuális dolgokat, ami kapcsolatos azzal a tematikával, ami miatt a pszichoterápiás foglalkozáson részt vesz. Egy-egy ilyen kép nem rigid, hanem fokozatosan alakul, mélyül, változik. A terapeuta a relaxáció során segíthet a páciensnek, hogy az esetlegesen fenyegetõ, elárasztó negatív érzések csak olyan mértékben jelenjenek meg és hassanak a páciensre, amilyen mértékben az adott páciens ezt elviselni képes, és amennyire a fejlõdését szolgálja. A KIP-ben az elképzelt kép magában hordozza a páciens egész személyiségét, azt, hogy milyen elhárító mechanizmusokat alkalmaz, problémáit. Így sokszor jelennek meg olyan képek a terápia folyamatában, melyek szorongással telítettek. A páciensek azt hozzák a képekben, amit megélnek mindennapi életükben. Sokszor valósággal felkínálják a lehetõséget arra, hogy a szorongásos képeken a terapeuta segítségével dolgozzanak. A terápia kezdeti szakaszában elsõsorban a terapeuta és a páciens között kialakuló bizalom a cél. Amikor ez már kialakult (nagyon változó, hogy ehhez mennyi idõ szükséges, lehet néhány alkalom, de elõfordul, hogy sokkal hosszabb idõre van szükség) akkor lehet erõteljesebben konfrontálni, de ezt alaposan meg kell fontolni, mert a túlzott megterhelés a páciens ellenállását vonhatja maga után. A KIP-ben más és más képeket alkalmazunk a terápia aktuális szakaszától függõen. Általában elsõ alkalommal virágot, második találkozásnál rétet szoktunk felajánlani, de természetesen nem mindig így történik. A lényeg, hogy a páciens szükségletei szerint tudjunk dolgozni. A hipnózis teljes ideje alatt verbálisan is kommunikál a páciens és a teprapeuta. A relaxációs szakaszban a páciens befogadó, aki próbál a terapeuta instrukciói szerint ellazulni. Amikor viszont a kép elképzelése történik, akkor a terapeuta és a páciens párbeszédet folytatnak. A páciens a terapeuta kérdéseire válaszolva elmondja, hogy mit lát, így kerül egyre mélyebbre a módosult tudatállapotban. A rét egyrészt szimbolizálhatja a személy aktuális állapotát, tükrözheti személyiségét, másrészt az anyával, - mint a személyisége alakulásában a legfontosabb szerepet játszó személlyel - való kapcsolatát mutathatja meg. Néhány példa a réten megjelenõ szorongásra és az azzal való munkára. Egy 30-as évei elején járó nõ páciens rétje viszonylag körülhatárolt, jó idõ van, zöld a fû. Miközben arról beszél a páciens, hogy hogyan halad elõre a réten, a fû egyre magasabb lesz, végül már a nõ derekáig ér. A fûben lépked elõre, nagyon rossz érzésekkel, félelmekkel, szorongással, hogy valami történni fog a lábával, a testével, valaki elkapja, bántani fogja, lehúzza a szúrós, kellemetlen tapintatú sás-szerû aljnövényzetbe. Egyre nehezebben tud elõre haladni az egyre magasabb és magasabb fûben. A szorongás megjelent, szinte kézzel fogható volt a réten. Azt nem tudtam, hogy a páciens valójában mitõl is szorong. Az adott pillanatban ez nem is volt fontos. A páciens korábban átélt élménye megjelent a képben, errõl beszámolt. Fontos, hogy a páciens érezze, hogy bármi történik vele a képben, bármit képzel el, vagy idéz fel emlékei közül, az mind elfogadható. A terapeutát nem rendíti meg, nem vált ki semmiféle értékelõ viszonyulást belõle, nem születik meg benne ítélet a képrõl vagy éppen a páciensrõl. A terapeuta feladata elkötelezetten kísérni a pácienst az élmény átélése során. Miután a pácienssel való "képezés" befejezõdött, elmondta, hogy ilyen erõs félelmet, szorongást akkor érzett, amikor bátyja kamaszkorában szexuálisan bántalmazta Így jött fel ez az emlék, amivel azután a beszélgetés során foglalkoztunk. Szorongása a képezés során nagyon erõs volt, késõbb, a beszélgetés ill. a további foglalkozások után ez sokat változott. Egy másik, 26 éves, nõ páciens szintén rétet imaginált. Azzal a problémával jött aznap, hogy hangulata hullámzó, úgy érzi, hogy sokat javult az elmúlt hetekben, de így is sokszor tör rá erõs szorongás. Kételkedik saját értékeiben, bizonytalan abban, vajon a környezete milyennek is látja õt. Egy búzamezõt képzelt el, amelyben pipacsok nyílnak itt- ott. A kép bal oldalán kesze-kusza vonalak cikáznak, sötét az egész. A búzamezõ látványa megnyugtató a számára, a másik, a bal oldali sötét rész felkavaró. Arról számolt be miközben a képet figyelte, hogy pont ilyennek érezte az elmúlt hetet, a hangulata éppen ilyen kettõs volt. Egyrészt megélte azt a kellemes érzést, amit a búzamezõ látványakor átél, amikor jól érezte magát a héten, másrészt szorongásos állapotaiban ilyen rossz érzései voltak, mint akkor, amikor a kép bal oldalára koncentrált. Mivel a terápia kezdeti szakaszában voltunk, és mivel úgy gondoltam, a páciens sötét résszel való konfrontálásának még nem jött el az ideje, arra bíztattam, hogy, tegye azt, amihez éppen kedve van. Õ azt választotta, hogy sétál egyet a búzamezõn, miközben a lemenõ napban gyönyörködött. Nagyon jó érzéseket élt meg, feltöltõdött a képtõl. Amikor visszatért a relaxációból, akkor elmondta, hogy nagyon jól érezte magát, de azért úgy gondolja, dolga volna a sötét résszel, a szorongásaival. Megegyeztünk abban, hogy legközelebb lehet, hogy visszatérünk rá. A következõ alkalommal kicsit tovább erõsödött, így újabb képet csináltunk, ahol megint megjelent a szorongása, amivel azután fokozatosan tovább foglakoztunk. És végül egy páciens, aki nagyon sok szorongással, üldöztetéses félelmekkel jött a foglakozásokra. A huszonéves férfi szeretett volna leválni a szüleirõl, párkapcsolati gondjain, kényszeres testedzésén szeretett volna változtatni. A "képezés" során nagyon ijesztõ élménye volt arról, hogy miközben én kérdeztem valamit arról, hogy mit lát a képben, az õ képe az én kérdéseim hatására alakult. Ezt õ úgy élte meg, hogy én befolyásolom õt, hatok a gondolataira, fantáziatevékenységére. Ez az élmény rendkívül sok gyanakvást, szorongást keltett benne. Ezekrõl a gondolatairól beszélgetve kiderült, hogy õ a saját mindennapi életében is sokszor így mûködik, számára ez nem újdonság. Képei során nagyon sokszor felmerültek fenyegetõ, szorongást keltõ arcok, álarcok. Ezekkel eleinte úgy dolgoztunk, hogy felkínáltam neki a lehetõséget, hogy ha akar, nézze, figyelje meg ezeket a képeket. Volt, hogy élt ezzel a lehetõséggel, volt, hogy inkább megpihent, töltekezett a képben. Amikor leírta, hogy milyennek is látja ezeket az arcokat, legtöbbször a szorongása jelentõsen csökkent, valamit megértett félelmeibõl, ami által kicsit jobban értette önmagát, reakcióit. A terápia késõbbi szakaszában elõfordult, hogy egy ilyen félelmetes imaginált alakkal szembeszállt, harcot vívott vele, amibõl gyõztesen került ki, ezután az alak átalakult. A páciens annyira megbarátkozott ezzel az alakkal késõbb, hogy meghívta magához, és készített neki vacsorát. A három évig tartó foglalkozások után kényszerei jelentõsen csökkentek, párkapcsolatot alakított ki, majd lezárt, munkahelyét igényeinek megfelelõbbre változtatta. A szorongás tehát nagyon gyakori érzés a terápiában. Ez hozza sokszor a pácienseket a rendelõbe, ez jelenik meg a képekben, ez motiválja a pácienseket a változtatásra. A KIP során a szorongások sokat oldódnak, esetleg új tematikát nyitnak a foglakozások elõrehaladtával. A szorongató élményektõl való elmenekülés nem segít, csak abban az esetben, ha a páciensnek van lehetõsége arra, hogy megerõsödjön, és így feltöltõdve képes legyen megkezdeni a munkát azzal, ami szorongását okozza. A KIP képeiben nagyon jó lehetõség adódik arra, hogy a páciens feltöltõdjön, megerõsödjön. Amikor pedig képes arra, hogy konfrontálódjon, akkor a "képezés" elõrevivõ lehetõség, ami segítséget adhat a szorongás elviseléséhez, a szorongató helyzetek átértelmezéséhez.