Ma a halált és a gyász feldolgozását nagyon végletesen éljük meg. Egyrészt szeretnénk, ha nem kéne vele találkoznunk. Már maga az öregedés, az öregség is elutasított dolog. Az elhunyt testével nem sokat törődnek, a búcsúzásnak nem adnak lehetőséget. A holttestet úgy tekintik, mint egy tárgyat. A temetések általában személytelenek, a beszédek általánosak, semmitmondóak. A haldoklók maguk sem minden esetben tudják, hogy halálos betegségben szenvednek. Titkolózunk, ódzkodunk a témától, ami elkerülhetetlen. A másik oldalon pedig számtalan erőszakos halál szemlélői vagyunk. Filmek, hírek tudósítanak, vagy éppen szórakoztatnak bennünket ebben a témában. Pedig a halált, a gyászt nem lehet kikerülni. Csak akkor tudjuk feldolgozni az általunk szeretett személy elvesztését, ha megéljük a fájdalmát a hiányának. Korunk követelménye, hogy erősnek látsszunk, fájdalmunkat, bánatunkat elrejtsük. A közösség ereje már nem támogatja a gyászolót, ritka a barátok rokonok együtt gyászolása, nincsenek meg a folyamatot segítő rítusok, szertartások. Pedig aki elveszít valakit, akit szeret, az gyenge, esendő, elfoglalják a gyásszal, az elhunyttal kapcsolatos gondolatok. A gyász - mint minden krízis, nehézség az életben- lehetőség arra, hogy kapcsolatainkat, akár egész életünket átértékeljük, megváltoztassuk. Ha a veszteséget nem követi gyászmunka, túlterhelődhetünk, testi, lelki problémáink keletkezhetnek. A haláleset híre gyakran úgy ér minket, mint derült égből villámcsapás. Sokan percekig, vagy napokig nem tudják felfogni, mi történt. Érzelmileg üresnek, bénultnak érezhetjük magunkat. A temetés intézése összeszedettséget igényel, ami nagyon nehéz lehet a gyászoló számára, aki ingerlékennyé, türelmetlenné, összezavarodottá válhat. Van, aki passzív lesz, van, aki túlságosan aktív. A gyászolónak nagyon fontos a temetésen való részvétel. Ez lehet a búcsúzás ideje, amikor érezheti a többi résztvevő szeretetét, támogatását. A temetést követően egészen ellentétes érzelmek lephetik meg a gyászolót. Az egyik pillanatban megkönnyebbülést érezhet, míg a másik pillanatban teljesen depresszióssá, magányossá, üressé válhat. Felerősödhet az elhunyttal szembeni bűntudat, az önvád. Előfordulhat, hogy a gyászoló ebben az időszakban érzékeli a halott jelenlétét, akusztikus, vizuális élményei lehetnek. Ettől sokan megijednek, pedig teljesen általános jelenségről van szó. Sokszor nem mernek róla beszélni, nehogy őrültnek tartsák őket. Ilyenkor a gyászoló kerülheti a temetőt, az elhunyttal akar is, meg nem is együtt lenni. Hol döntésképtelen, hol hirtelen döntéseket hoz. Akár testi tünetek is jelentkezhetnek. Étvágytalanság, álmatlanság, szájszárazság, mellkasi szorítás, gyengeség vagy szédülésérzés előfordulhat. Tapasztalhatja magán az elhunyt betegségének tüneteit. Idővel a fájdalmas emlékeket szépek váltják fel, megkezdődik a megváltoztathatatlan elfogadása. A gyászolóban elkezd erősödni az az érzés, hogy mégis meg fog küzdeni a helyzettel, de az ünnepek, az évfordulók még mindig fájóak lehetnek. Végül a gyászoló a jövő tervei felé fordulhat, elfogadva, hogy az élet megy tovább az új helyzetben is. A gyerekekkel kapcsolatban sokan bizonytalanok, mit is mondjanak, amikor valaki meghal. Azt javaslom, tegyük lehetővé, hogy a gyerek foglalkozzon a halottal, a halállal. Ha kérdezi, meggyőződésünknek megfelelő választ adjunk. Ne torzítsunk, ne akarjunk mást átadni neki, mint amiben mi magunk hiszünk, mert nem leszünk hitelesek. Nyugodtan elvihetjük a gyerekeket is a temetésre. A szomorúság, a bánat ugyanúgy az életünkhöz tartozik, mint az öröm, a düh, vagy éppen a büszkeség. Jó azt megtapasztalnia, hogy akkor is miden megy tovább a maga útján, ha valaki a környezetében már nincs többé. Vigyük ki magunkkal később is a temetőbe, ültetethet virágot a sírra, rajzolhat az elhunytnak, együtt gyújthatnak gyertyát stb. Érdemes olyan szokásokat kialakítani -felnőttnek, gyereknek egyaránt- ami lehetőséget teremt az elhunyttal való foglalkozásnak.