Életünk nem a születéskor kezdődik. Intrauterin (méhen belüli) élményeink jelentős befolyást gyakorolnak ránk. Az anya és gyermeke közötti intrauterin kötődési deficitek személyiségtorzuláshoz vezethetnek. A napjainkra már közismertté vált módszer, az anya-magzat kapcsolatanalízis, mely Hidas György és Raffai Jenő nevéhez f"uz"odik éppen ezt, a születés előtti -anya és gyermeke közötti- kapcsolatot célozza meg. A kötődés tudattalan folyamatának három szintje van: 1. a beágyazódáskor az anyareprezentánssal szembeni harc 2. az anya saját prenatális (méhen belüli) és perinatális (szülés körüli) élményei 3. az anya saját anyjáról őrzött belső képe. Tehát az anya és a magzat kapcsolatát meghatározzák az anya magzati emlékei, az, hogy milyen volt az ő születése és a saját anyjával való kapcsolata. A várandósság során fontos, hogy megtanuljuk elkülöníteni saját élményeinket, tapasztalatainkat magzatunkétól, ugyanakkor képesek legyünk "közölni" egymással érzéseinket, gondolatainkat. A kapcsolat alakulása során formálódik a résztvevők személyisége. A kapcsolatban képes "megszületni" a magzat személyisége, ahogyan az anyja elfogadja a benne fejlődő magzat érzéseit, gondolatait, majd ahogyan reflektál azokra. Ez a folyamat oda-vissza hat. Közben az anya is alakul, változik.A méhen belül eltöltött idő szerepét olyan megfigyelések is igazolják, mint hogy a nem kívánt gyerekek körében magasabb a mentális retardáció és a súlyos szocializációs zavarok. A nem kívánt gyerekek kétszer olyan gyakran haláloznak el csecsemőkorukban, mint várt társaik. Azoknak a gyerekeknek, akiknek a családjában a szülők kapcsolata a terhesség alatt megszakadt, alacsonyabb a gyerekek születési súlya, mint azoknak a babáknak, akiket harmonikus család vár, vagy eleve egyedülálló szülő vállal. Depressziós anyák újszülött csecsemői a születést követő első napon vigasztalhatatlanul sírtak, ugyanolyan fokú depressziót mutattak, mint anyjuk. A terhességüket tudatosan vagy tudattalanul elutasító anyák gyermekei viselkedésében a szülést követően apatikus magatartás és hiperaktív sírás váltakozott. Ezek közül a gyerekek közül születtek a legtöbben idő előtt, vagy hosszan, komplikáltan. Mi magunk is sokat tehetünk azért, hogy várandósságunk alatt kapcsolatot alakítsunk ki magzatunkkal. Szánjunk egy kis időt arra, hogy csak rá figyeljünk! Kezdjük ezt úgy, hogy kényelmesen elhelyezkedünk, és megpróbáljuk megfigyelni a testünket, az izmainkat. Ezután keressük meg pl. azokat a pontokat, ahol feszülést, feszültséget érzünk, és próbáljuk meg ezeket ellazítani. Majd kezdjünk a méhünkre koncentrálni. Köszönjük meg gondolatban, hogy befogadja, védi, táplálja leendő gyermekünket, akár meg is simogathatjuk. Majd kérjük meg, segítsen bennünket, hogy kapcsolatba kerüljünk a méhünkben fejlődő csöppséggel. Próbáljuk meg megfigyelni, hogyan helyezkedik el, köszönjük meg hogy létezik, mondjuk el neki gondolatban, milyen érzéseink vannak vele kapcsolatban, és figyeljük meg, hogy ő mit üzen nekünk. Azután próbáljunk meg minél több szeretetet, melegséget, elfogadást adni neki, majd búcsúzzunk el. Persze, nem fontos ragaszkodni ehhez a sémához. Alakítsuk saját igényeink, képességeink szerint. Ne legyünk türelmetlenek, ha nem jön létre rögtön elsőként a kapcsolat, hiszen minden alkalom egy lépés az oda vezető úton. Ha túl bonyolultnak találjuk a fent leírt módszert, az is sokat segíthet a kapcsolat kialakításában, ha ellazult állapotban zenét hallgatunk, vagy beszélgetünk magzatunkkal, esetleg énekelünk neki, vagy csak megfigyeljük a mozgását, a reakcióit. Így is azt üzenjük neki, fontos, hogy él, figyelünk rá, elfogadjuk. A 36. héttől érdemes azzal kibővíteni a találkozásokat, hogy felkészülünk az elválásra, a szülésre. Gondolatainkkal közöljük a magzattal, mire számíthat. Képzeljük el részletesen a szülést, a szülőszobát, a kórházat, az orvost, a szülésznőt. Osszuk meg elképzeléseinket a szoptatásról, és mindarról a változásról, ami majd akkor jön el, amikor a terhesség véget ér, és gyermekünk megszületik.